Adele

Épp a vasárnapi ebédet készítettem és hallgattam a rádiót, amikor felcsendült az elmúlt év egyik legnagyobb slágere. Szerettem ezt a számot azelőtt is, hogy fontos lett nekem, de annyi érzelem van benne, hogy amikor kijöttünk Svédországba komolyabb helyet kapott a lelkemben is.
Az első hat hetünkben a gyerekeink nem voltak velünk, hiszen mi próba szerencse alapon jöttünk ki, nem tudtuk lesz-e munkánk, és amikor a csodával határos módon egy hét alatt lett, akkor nem tudtuk mikor találunk egy olyan szállást, ahová a gyerekek is kihozhatóak. Nem egyszerű, sem a svéd lakáshelyzet sem a gyerekektől elszakadva lenni a bizonytalanságban. Őrlődni az érzések között, hogy értük tesszük, nekik szeretnénk anyagilag is stabil életet biztosítani ami tele van lehetőségekkel számukra, de ugyanakkor nem átlépni azt a nagyon is vékony határt, ami még nem teszi őket tönkre lelkileg. A Nagy 6, a Kicsi 2,5 éves volt. Nehéz megérteni és helyén kezelni a tényt, hogy Anya és Apa csak este a skypeon létezik, és a legnehezebb, hogy senki sem tudja mikor leszünk újra együtt.
És Adele megállás nélkül ömlik a rádióból, én pedig más gyerekek szobáját takarítom, sokszor ugyan azokkal a játékokkal vagy ágyneművel berendezve mint az én fiaimnak is van. Adele pedig hihetetlenül kiénekli ami bennem zajlik, potyognak a könnyeim miközben dolgozok és hallgatom.
Ez a dal mindig eszembe juttatja ezt az érzést, és én nem is akarom elfelejteni. Nem akarom  elfelejteni a nehéz utat, értékelem amink van és haladok tovább, teszem a dolgomat, mert van még bőven.