Itthon vagyok, ezt éreztem a második napon amikor megérkeztünk. A gyerekeket hátrahagyva, bizonytalanságban, munka és szállás nélkül, úgy, hogy otthon már szinte semmi nem várt. Mégis ezt éreztem.
Már a repülőgép leszállásakor is, ahogy a köd hirtelen kitisztult, és megláttam a gyönyörű fenyveseket. Aztán a buszon a város felé, ahol a sofőr számomra akkor még zavarba ejtően kedves és udvarias volt. Később a tömegközlekedésen, a boltokban, még a hivatalokban is, ahogy áradt az emberekből a nyugalom és a kedvesség. Hihetetlennek tűnt, mégis annyira normálisnak, élhetőnek.
Az első hónapokban többször mondtam, hogy nekem itt minden tetszik. Mindig mondták, hogy várjak még egy évet, majd utána máshogy látom. Ez lassan letelik és én még mindig mindent szeretek itt. Bár a svéd ügyintézés maga a káosz és a csigák is száguldanak ehhez képest, mégis úgy érzem, ha csak ebbe lehet belekötni, akkor inkább nem is kötözködöm. Sorolhatnám, hogy mi mindent szeretek itt, a tájat, a természet közelségét, a gyerekszeretetet, az állatszeretetet, a nyugit, a praktikusságot, a civilizáltságot, az életszeretetet, a bájos faházakat, a hatalmas fenyőket, a sötét sziklákat, a profi tömegközlekedést, a hatalmas adag kávékat, a valódi fogyasztóvédelmet, az emberek sokszínűségét, a hosszú nyári napokat, a hófehér telet, de ez csak az eleje. Mindent.
Szeretném örökké érezni ennek a varázsát, nem akarom, hogy megszokottá váljon. Újra és újra emlékeztetem magam amikor először hallottam a buszon az automata megálló-bemondót, arra gondoltam, mostantól minden nap hallani fogom, és beleborzongtam. És emlékszem az érzésre, amikor munkába menet a szikrázó nyári nap hajnalban megvilágította az óváros csodás színes házait, amikor először láttam meg a házat ahová beköltözhettünk, amikor először láttam itt a tengert.
Itt élni ajándék, köszönöm...
Az első hónapokban többször mondtam, hogy nekem itt minden tetszik. Mindig mondták, hogy várjak még egy évet, majd utána máshogy látom. Ez lassan letelik és én még mindig mindent szeretek itt. Bár a svéd ügyintézés maga a káosz és a csigák is száguldanak ehhez képest, mégis úgy érzem, ha csak ebbe lehet belekötni, akkor inkább nem is kötözködöm. Sorolhatnám, hogy mi mindent szeretek itt, a tájat, a természet közelségét, a gyerekszeretetet, az állatszeretetet, a nyugit, a praktikusságot, a civilizáltságot, az életszeretetet, a bájos faházakat, a hatalmas fenyőket, a sötét sziklákat, a profi tömegközlekedést, a hatalmas adag kávékat, a valódi fogyasztóvédelmet, az emberek sokszínűségét, a hosszú nyári napokat, a hófehér telet, de ez csak az eleje. Mindent.
Szeretném örökké érezni ennek a varázsát, nem akarom, hogy megszokottá váljon. Újra és újra emlékeztetem magam amikor először hallottam a buszon az automata megálló-bemondót, arra gondoltam, mostantól minden nap hallani fogom, és beleborzongtam. És emlékszem az érzésre, amikor munkába menet a szikrázó nyári nap hajnalban megvilágította az óváros csodás színes házait, amikor először láttam meg a házat ahová beköltözhettünk, amikor először láttam itt a tengert.
Itt élni ajándék, köszönöm...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése